A legmagasabb szintű érzésátadás
EDDA Művek a Margitszigeti Színházban
„Séta a múltban” a címe az EDDA Művek koncertjének, amellyel az ikonikus rockegyüttes a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lép fel június 21-én. A színház igazgatója és művészeti vezetője, Bán Teodóra maga is rajongója az együttesnek. A nyár egyik különleges fénypontjaként várja a koncertet, ahol kedvenc dalai is felcsendülnek majd. A teátrum vezetőjeként kiemelte, hogy az EDDA dalainak tartalmas szövegei és zenéjük pozitív üzenete miatt a koncert kiemelt helyet kapott idén a színház kínálatában. A zenekarvezető Pataky Attilával a Zsámbéki-medencére néző házukban készítettünk exkluzív interjút EDDA több mint ötven éves történetéből.
A belépő látogatót a falakat beborító lemezek fogadják: az EDDA 35 arany-, hét platina- és négy gyémántlemeze. A csupa-ablak nappaliban díszes trónusféle áll, a kertben szobrok.
– Mit szimbolizálnak ezek az életében nyilván fontos szerepet játszó tárgyak?
– Trónnak ugyan nem nevezném, de kétségtelen, hogy ez varázslatos, szakrális hely. A támláján pihenő ló a földi princípiumot, a karfájából magasodó turul pedig az égi princípiumot jelképezi. Találkozásuknak fantasztikus ereje van. Ha tizenöt-húsz percre leül ide az ember meditálni, érzi, hogy a lentről és a fentről jövő energiák egyesülten töltik fel a testét. A kertben lévő két szobor a Tudó és a Táltos Gácsi Barna barátom alkotása. Előttük van egy szikla, ha azon ülve lehet kommunikálni velük.
– Mikor szokott tanácsot kérni a Tudótól és a Táltostól?
– Már nem nagyon kérek tanácsot, felavatott vízjelű táltos vagyok. Egyszerűen jó velük a viszonyom. Nem kell hozzájuk leülnöm, elég, ha akár távolból is rájuk gondolok, máris segítenek.
– Pataky Attila nevét minden korosztály ismeri magyarlakta területen. De milyen ön valójában?
– Nem az, akinek sokszor a kívülállók gondolnak. Egy olyan fickó vagyok Miskolcról, aki fiatalon elindult szerencsét próbálni, és a szenvedély vitte előre. E nélkül ledobja az embert a színpad a hátáról, vagy elbukik a próbatételeknél. A családban édesapám volt a dúr hang, édesanyám a mol, aki nő létére polihisztor volt. Először ő beszélt nekem a láthatatlan világokról. Mesékkel kezdte, és az ő jóvoltából kezdett érdekelni a nem kézzel forgató valóság: mondjuk, a falban az áram vagy az ultraibolya sugarak. Tizenöt éves koromban Senecát, Rabindranáth Tagorét olvastatott velem. Amikor erről beszéltem a társaimnak, csak néztek rám, hogy mi bajon van. Később érdekelt a magyar táltos kultúra és így kialakult számomra a zenével párhuzamos világ.
– A zene mikor kúszott be az életébe?
– Szerintem akkor, amikor édesanyám pocakjában voltam, és ő tésztagyúrás közben énekelt. Még nyolcvannyolc éves korában is olyan hangja volt, amit primadonnák is megirigyelhettek volna. Muzikális családban nőttem fel. Édesapám is szépen énekelt, a nővérem meg harmonikázott. Ott volt a Pacsirta rádió, amit máig őrzök; mert meghatározta az életemet. A Szabad Európa Rádióban Cseke László műsorában hallottam először a Beatlest, a Rolling Stonest, a Uriah Heepet, a Deep Purple-t. Idővel előkerült valahonnan egy hathúros, felhangolhatatlan orosz dobozgitár, amin gyufaszálakkal kellett helyettesíteni a kulcsokat. Ezen megtanultam a legfontosabb akkordokat, meg az Animalstől a Felkelő nap házát. Onnantól kezdve már csak a zene érdekelt. Azóta A. J. Christian mesteremtől megtudtam, hogy a zene a legmagasabb szintű rezgésforma az érzelmek átadására.
– Kik a szakmai példaképei?
– Zenei értelemben mindenevő vagyok, Egyszer operát hallgatok, máskor punkot, csak az a fontos, hogy hasson rám az a zene. Persze fontos volt a Nyugatról érkező hatás, az előbb említett Uriah Heep és Deep Purple meghatározta, hogy a dallamos rock mellett kötöttem ki. Az akkor egy éve alakult Griff nevű egyetemi banda érkezett az életembe 1974-ben, hat hónap után én lettem a zenekarvezető.
– Akkor még azt a korszakát élte, amelyben mindig mindenáron győzni akart?
– Az a vasgyári farkastörvényekből következett. Két boxerütésnek és egy késszúrásnak máig viselem a nyomát. Aztán megcsendesített az élet. Még mindig szeretek győzni, de nem bármi áron. Ha nem elfogadható az ellentételezés, el tudom engedni a dolgot, mert tisztában vagyok vele, hogy minden nap ajándék az életben. Én még csak 64 ezer éves vagyok itt a Földön, fiatal csikó a hatmillió éves mesteremhez képest. Lehet nevetni rajtam emiatt. Akkor is megmosolyogtak és kigúnyoltak, amikor a földön kívüliek létezéséről beszéltem, de ma már a NASA is kénytelen megnyitni az aktákat arról, hogy az univerzum nyüzsög az élettől, ugyanúgy, mint itt, a mi bolygónkon. Csak egy kicsit kell leásnom a felszín alá, és máris egy másik világba jutok.
– A tavaly 50. évfordulóját ünneplő EDDA Művek többször átalakult, valójában ön az egyedüli őstagja.
– Olyan nagy változások azért nem voltak. Szerzőtársammal, a billentyűs Gömöry Zsolttal negyven éve dolgozunk együtt, a gitáros Alapi Istvánnal 35 éve, és a basszusgitáros Kicska Lászlóval is legalább harminc esztendeje. Igaz, nekem tízéves előnyöm van. Mára másként látom azokat az időket, amikor konfliktus volt a zenésztársakkal, és valakinek el kellett mennie közülük. Innen nézve látszik, mennyire strapás létezés a rocksztárság és mindenféle sztárság. A csillogás ellenére ez magányos út. Volt, aki belefáradt, és ezért hagyta el a hajót.
– Mik nehezítik egy híresség életét?
– Az ismertség miatt egyre nagyobb figyelem terelődik az emberre, egyre nagyobb az elvárás vele szemben. Ebbe bele lehet rokkanni, ha nem keres valaki spirituális támaszokat. Meg kell próbálni megtalálni a test, lélek és a szellem helyes arányát. Nekem mára ez megvan, bár rengeteget buktam, térdeltem, és küszködve, szenvedve kellett néhányszor újra megszülnöm önmagam, hogy az lehessek, aki vagyok. Legutóbb a Kozmikus magányban írtam meg, hogy ez mit jelent számomra. Nemcsak kapni kell, összeszedni tárgyakat, eszközöket, lehetőségeket, sikert, tapsot, hanem vissza is kell adni belőle.
– A dalszöveg is vers?
– Méghozzá speciális vers. Költő barátaim vezettek rá, hogy kellőképpen tudjam becsülni ezt a tehetségemet. Közülük többen megpróbáltak slágert írni. De nem ment. Ez nagyon tömör műfaj, általában négy versszakos, egy átvezetővel és egy refrénnel. Ebbe kell belerakni mindent úgy, hogy aki meghallja, az a magáénak érezze. Mindig a most vagy régebben megélt élményeimen alapulnak a szövegek. Ettől olyan a Minden sarkon álltam már, vagy bármelyik másik, hogy ha meghallja egy mai 18-20 éves, úgy véli, róla szól. Megvan a régi törzsközönségünk is, de az óvodás korú keresztgyerekeim is nagy szenvedéllyel éneklik a dalaimat.
– Már tudja, hogy milyen dalok hangzanak el a Margitszigeti 50 pluszos koncerten? Köztük lesznek az ön kedvencei is?
– A kétszázötven dalunkból nyolcvanat-százat folyton énekelek szerte a Kárpát-medencében és a szórványban. A mesében is mindig a legkisebb fiú a kedvenc, így hozzám is az újabb dalok állnak a legközelebb. A Hírvivő című albumról például a Magyarnak születni meg a Magyarok című, a korábbiakat is szeretem, de azok már a saját erejéből hódítanak. A dalválogatás nehéz feladat, de mi ebben is vérporfik vagyunk. Az ötven plusz kötelez, ugyanúgy, ahogy a helyszín, a Nyulak szigete, a Királyok szigete. Az életművünk legtisztességesebb részét visszük oda, beladjuk a játékszenvedélyünket, a zene iránti imádatunkat, a megszerzett tudásunkat és az EDDA-tábor hatalmasságát. Büszke vagyok arra is, hogy ez akusztikus koncert lesz. Az első voltam Magyarországon, aki azt hirdette, hogy az ilyenfajta zenét minél hangosabban kell játszani. Ma az ordibálással, a káromkodással tele van a világ. Nagy lehetőség, hogy unplugged játszhatunk. A társaimmal valljuk, hogy az a dal, amelyik egy szál gitárral nem szólal meg jól, az hangosan sem lesz nyerő. Az akusztikus előadásmód kiemeli, ha valaki nagyon tud a hangszerén játszani. Ezt fogjuk megmutatni. A negyven tagú Lautitia gyerekkórus közreműködése pedig még különlegesebbé fogja tenni az estét.
– Az egykor csak bakancsos Eddaként emlegetett együttes vezetőjeként mi szerepel a bakancslistáján?
– Semmi. Az Edda ötven éve volt a sorsunk kétharmad része, a harmadik harmad csak arról szól, hogy zenélünk, ha tudunk, és ha lesz kinek, és akkor talán nemhiába voltunk itt egy életkörre, ami körülbelül annyi az örökkévalóság tengerében, mint amikor augusztusban látunk egy hulló csillagot.
