Tegnap tartottuk Verdi Nabuccojának bemutatóját a Margitszigeti Színházban Bán Teodóra rendezésében. Az alábbi interjúban vele beszélgettünk szabadságról, a művészet és a szabadon gondolkodás elválaszthatatlanságáról, az opera zenéje által diktált rendezésről, a Nabucco áthallásairól, a zene és az opera világa iránti vonzalma eredetéről és az átértelmezéseket kerülni akaró megmutatásról.

A szabadságról, a szabadon gondolkodásról elsőre mi jut eszedbe?

A gondolat, a gondolkodás szabadsága. Ez az, ami minket, embereket igazán emberré képes tenni. Azt hiszem, pont annyira elengedhetetlen ez, mint a levegővétel.

Ebben a lélegzést jelentő szabadságra való rátalálásban milyen szerep jut, juthat bármiféle művészetnek?

Bármely művészeti ág olyan többlet az egyén és a társadalom életében is, amely nélkül sem élni, sem feltöltődni nem lenne képes senki. A művészet lehetőséget ad arra, hogy folyamatosan kiszélesíthessük a látókörünket. Persze annak a felelőssége a tiéd, hogy azokat a lélekre és elmére is hatni képes inspirációkat, melyeket a művészet adni képes, te hogyan és mire használod. Az ókori társadalmaktól kezdve bármelyik kultúrát nézzük is, egyikben sem találunk arra példát, hogy a művészetet, a művészeteket nélkülözték, nélkülözhették volna. Ha egy közösségtől, egy társadalomtól megvonják a művészetet, akkor ez ott szükségképpen lassú leépülést eredményez. A művészet egészséges szabadsága, azt gondolom, az életünkben nélkülözhetetlen építőkő. A művészet felelőssége viszont abban áll, hogy milyen gondolatokat ébreszt, hiszen ezeket a gondolatokat formáljuk később tettekké az életünkben. Ha egy alkotó- vagy előadóművész visszaél ezzel a gondolatébresztő lehetőséggel, akkor az nem más, sem több, sem kevesebb, mint manipuláció, és sajnos a néző, a hallgató szinte észrevétlenül fogékony lehet bármiféle manipulációra. Remekül képes illusztrálni ezt a negatív folyamatot a social media, amely olyan fake news-okkal tarkított vagy épp felduzzasztott információtömeget zúdít ránk, amely aztán észrevétlenül vadíthat, idegeníthet el egymástól közösségeket, családtagokat, barátokat. Talán a művészet és a kommunikáció áll egymáshoz a legközelebb és a legkézenfekvőbb módon. A művészet nemcsak az egyénnel tud a leghatékonyabban és legmélyrehatóbban kommunikálni, hanem önkéntelenül teremt kapcsolatot az egyének között is. A barlangrajzoktól egészen a strukturalista művészet bármilyen ágáig a művészet üzenetet akar és tud is közvetíteni, az alkotó felelőssége, hogy ezzel élni tudjon, nem pedig visszaélni. 

Számodra Verdi Nabuccoja ebbe a kommunikálni tudásba hogyan kapcsolódik be?

Az én koncepcióm, hiszem és remélem, hogy teljesen egyezik azzal, amit Verdi és a librettó írója ezzel a történettel üzenni kívánt. Nem szeretnék más és máshova eljuttatható üzenetet közölni, mint amit maga Verdi szeretett volna. Ebben a műben az a fajta szabadság iránti elköteleződés és hit a legmeghatározóbb, ami a zsidó népnek, illetve a kisebbségben élő népeknek szomorú sorsukban is megoldást jelentett, amely segítette őket, hogy megtalálhassák a saját szabadságukat. Azt hiszem, hogy ezt a fajta szabadságvágyat nincs szükség másként adaptálni a huszonegyedik században sem. Számomra ez az opera arról szól, amit Verdi benne megírt, és ehhez nem is szeretnék más egyéb üzenetet kapcsolni. Szerintem ez a mű Nabukodonozor királyról szól, aki leigázta, maga alá gyűrte a kisebb népeket, és az uralkodójukká vált. Aki magát, minden kontrollját elvesztve, istenné nyilváníttatta, ám az Isten megmutatta, hogy egyetlen Isten létezik csupán, aki megbünteti azokat, akik vele egy sorba tartozónak gondolják magukat. Ez egy felnőttmese valós történelmi háttérrel arról, hogy igenis fontos a hitünk, fontos az, hogy higgyünk a társadalmi és kapcsolati rendszerünkben, és fontos, hogy az a hierarchia, az a rend, amely körülvesz bennünket, az Istentől származik, és ajándék az életünkben. Ez az opera ezt meséli el egy kisebb családi drámába sűrítve. Az ilyen hatalomra törés a történelemben sem példa nélküli, hisz nem egyszer szereznek maguknak hatalmat olyanok, akik arra méltatlanok és alkalmatlanok. És ez a fajta magatartás olyan véget ér itt, mely például szolgálhat azoknak, akik szívesen hallgatják ezt a “történelmi” drámát, mert újra átélhetik, hogy a hit, a szabadság diadalmaskodni képes, és ez a leigázottak számára hitet és erőt adó. 

Hogyan emlékszel: milyen volt az első találkozásod ezzel a Verdi-operával?

Kötődöm az opera műfajához, hiszen az Operaház volt balettművészeként számos opera rendezésének lehettem tanúja, követhettem a rendezők munkáját, 9 éves koromtól gyerekstatisztaként, később balerinaként az operák híres balett betétéiben szólistaként – mint például a Faustban vagy a Tannhauserban. Talán ezért is lehet, hogy sok opera minden szerepét el tudom a mai napig énekelni – persze csak a magam zenei hozzáértésével nyilván. Mindig is nagyon közel állt hozzám a komolyzene, főleg az opera, ez a fajta történetmesélés. Az opera felnőttmese, de igencsak van áthallás benne. És bár nem nagyregény szintű e műfaj történetmesélése, hisz a zenei “történetmesélésen” van a hangsúly, ennek ellenére a szerelem, az árulás, a helytállás meghatározó szerephez jut benne. Imádom a zenét, maximálisan betölti az életemet – nagy ajándék és lehetőség hát, hogy ezt az operát én most megrendezhettem. 

Emlékszel-e, mikor és hogyan ért az az impulzus, ami az opera megrendezésére ösztönzött?

Egyáltalán nem az vezetett, hogy én ezzel bármit is meg akarnék mutatni. Egyszerűen csak szerettem volna beállni abba a térbe, amit maga a mű, illetve a mű az alkotók által megteremt. Tudom, hogy a 20-21. században az operák rendezői áthallásokkal teremtenek újjá klasszikus operákat. Abszolút tudom támogatni is ezeket a gondolatmeneteket, koncepciókat egy-egy újraértelmezésben. Ezektől a szándékoktól függetlenül azonban az én hozzáállásom teljesen eltérő: én úgy szeretném látni ezeket az operákat, ahogy azokat eredetileg megálmodták, megírták. Hogy kiteljesedhessenek a zene által elmesélt történetek a maguk szépségében! Ezért nem is szeretnék sem elvenni belőlük, sem hozzájuk tenni, sem pedig beléjük nyúlni. Nagyon remélem, hogy ez is olyan sikeres lesz, és értő elfogadásra talál, mint ahogy Puccini Pillangó kisasszonya hetekkel ezelőtt a Margitszigeten. Abban hiszek, hogy a lekottázott zenei hangok a legfőbb rendezők egy operában. Szentségtörésnek tartanám, hogy egy adott korban írt zenét és egy ezáltal elmesélt történetet egy szinte másik történeten keresztül újraértelmezzek, áthangszereljek. Azt gondolom, hogy az ilyen fajta operarendezéseket maguk az operák, zenei világuk levetik magukról. Egyszerűen a zeneszerzők nagyívű gondolkodása a lekottázott hangokon és a megírt librettón keresztül levetkőzi magáról az ilyen típusú rendezői interpretációkat. Azt érzem, hogy az én világom itt, a Margitszigeten nem kívánja meg ezt a fajta másként gondolkodást. Aki hozzánk vesz jegyet, azokat a klasszikus értékeket kapja, kaphassa meg, amelyeket anno megfogalmazott a zeneszerző és a szövegíró.

Az előadást a közönség még július 26-án, szombaton láthatja majd!