Interjú Kiss Diánával a Mária főhadnagyról
A Margitszigeti Színház sokszínű nyári programkínálatának várva várt eseménye a Mária főhadnagy című előadása. Huszka Jenő népszerű nagyoperettje, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején játszódik, és egy valós személy, Lebstück Mária történetét dolgozza fel, augusztus 9-én hódítja meg a színház közönségét. A címszerepet Kiss Diána alakítja, aki ezzel a szereppel tér vissza arra a helyszínre, ahol operettszínházi karrierje kezdődött, 2019-ben ugyanis itt léphetett először színpadra a társulat tagjaként a Csárdáskirálynő Stázijaként.
A Zeneakadémián operaénekes mesterdiplomát szereztél, és bár énekelsz a Magyar Állami Operaházban, mégis a Budapesti Operettszínház társulatának tagja lettél. Hogy alakult így?
Nagy kedvencem Anna Netrebko, annak idején láttam azt a felvételt, ahol Szilvia belépőjét énekelte a Csárdáskirálynőből terhesen, vörös ruhában. Elképesztő volt. Azonnal beleszerettem a dalba. Nádor Magda volt a mesterem a Zeneakadémián, és volt egy közös tanszaki koncertünk Kiss-B. Atilla növendékeivel, ahol operaáriák mellett ezt a dalt is elénekelhettem. Természetesen Atilla korábban is hallott más vizsgákon, de talán itt ültettem bogarat a fülébe. Amikor elnyerte a Budapesti Operettszínház főigazgatói székét, elhívott egy meghallgatásra, amin Szilvia belépőjét és A denevérből Adél dalát énekeltem. Ennek az lett az eredménye, hogy felajánlották a Csárdáskirálynőben Stázi szerepét a 2019-es margitszigeti bemutatón. Mondhatom, eléggé meglepődtem, és elgondolkodtam, hogy vajon miként fogjak hozzá egy szubrett szerephez. Talán leginkább az akrobatikus koreográfiáktól tartottam, de ebben a rendezésben ezt tudatosan félretették. Az egyik zenei próbán, amikor épp Szilvia, Edwin, Stázi és Bóni kvartettjét gyakoroltuk, Pfeiffer Gyula főzeneigazgató mosolyogva annyit mondott: csak nehogy összekeverd a szólamokat, ha majd a Házban játsszuk. Ekkor tudtam meg, hogy ősszel Szilvaként fogok debütálni a Budapesti Operettszínházban. Örömömben majd’ kiugrottam a bőrömből. Ezzel egy szerepálmom vált valóra. Nekem ez a mai napig egy csoda, mert olyan világba csöppentem, amiről álmomban sem gondoltam, hogy létezik.
Az operettet korábban nem igazán ismertem, de ha egy kicsit jobban elmélyülsz benne, rájössz, hogy ez a látszólag könnyed műfaj valójában milyen izgalmas, és mennyire nehéz, hiszen nemcsak professzionálisan kell énekelni, de mellette ott a próza, a tánc, a színpadi jelenlét. Ráadásul egy közösség részévé válhattam, amiért szintén hálás vagyok.
Másként kell énekelni operát, mint operettet?
Eleinte azt gondoltam, hogy a kettő teljesen egyforma, hiszen a hangadás módja azonos. Aztán persze rájöttem, hogy eltérő a frazeálás, és mivel alapvetően magyarul énekelünk, a szövegérthetőségre fokozottan kell koncentrálni. A bel cantóban nagy íveket énekelünk, olaszul, a magyar operettekben pedig sokszor rövidebb frázisokat kell megformálni, úgy, hogy érthető legyen a szöveg, meglegyen a ritmusa, a tempója, az íze. Minél több operettet énekelek, annál inkább ráérzek arra a stílusra, ami ennek a műfajnak a sajátja. Természetesen ezt a sajátos ízt minden egyes szerepben külön-külön meg kell találni.
Ahogyan estéről estére belebújok valamelyik karakterbe, mindig egy kicsit másképp szólalnak meg, más húrokat pendítenek meg bennem, attól függően hol tartok épp emberként, művészként, nőként.
Egy operettszerep megformálásához komoly színészi kvalitásokra van szükség. Hat ez arra, amikor operát énekelsz? Érzed, hogy más fejjel gondolkodsz, másként rakod bele a lelkedet egy-egy alakításba?
Az opera világában talán még mindig kevesebb hangsúlyt kap a színpadi játék, bár sokat erősödött az idők folyamán. Nekem hatalmas segítséget jelent, hogy az Operettszínházban megszerezhetem azt a rutint, hogy minden egyes próbafolyamat során komolyan foglalkozunk a tökéletes zenei megszólalás mellett a hiteles alakítással is. Úgy érzem, rengeteget fejlődtem az elmúlt években, megtanultam, hogy mindennek belülről kell megszületnie, nincsenek kész megoldások a zsebemben. Tehát a válaszom abszolút igen, ugyanakkor fontos, hogy az ember a műfajhoz hű tudjon maradni.
Éppen öt éve erősíted az Operettszínház csapatát. Hogy tekintesz vissza az eltelt időszakra? Milyen emlékezetes pillanatokat emelnél ki?
Hatalmas megtiszteltetés és öröm volt, amikor 2020-ban megkaptam Az Évad Legígéretesebb Ifjú Művészének járó Marsallbot-díjat, egy évvel később pedig átvehettem az Évad Operettszínésze díjat. A boldogság mellett persze azonnal megfogalmazódott bennem, hogy te jó ég, mostantól kezdve még inkább muszáj a teljesítményemmel, a munkámmal igazolni, hogy méltó vagyok ezekre az elismerésekre. Egy előadóművész számára talán a közönségtől kapott visszajelzések a legfontosabbak, de a szakmai megerősítés, a kollégák és a vezetés támogatása elképesztően sokat ad ehhez. A szerepeim pedig egytől egyig – persze mindegyik másként – csodálatosak. A Csárdáskirálynő az első a sorban, ezt játszottam a legtöbbet, úgy érzem, Szilvia nagyon közel áll hozzám. Imádom a nőiességét, a finomságát, az erejét, a bátorságát, a vadságát. Számomra ő jelenti az igazi nőt. A mosoly országa ritkán játszott darab, nem túl vidám történet, de a zenéje minden egyes alkalommal magával ragad! Lehár muzsikája operai minőségű, nemhiába ápolt jó barátságot Puccinivel, aki őszintén elismerte munkásságát. Fel is adja a leckét az operettjeiben, meg kell érte küzdeni, nemcsak a szopránoknak, de a tenoristáknak is, és nemcsak hangilag, hanem lelkileg is. Mindig azt mondom, hogy egy jó darab olyan, mint egy jó pszichológus: olyan dolgokat hoz fel az ember bugyraiból, amiről sokszor maga sem tudja, hogy megoldásra vár. A János vitéz Iluskáját azóta el akartam játszani, amióta Debrecenben bemutattuk az egyetemen, ahol a Mostoha szerepét osztották rám, mondván, színészileg az nehezebb feladat, épp nekem való. Szoktam azzal viccelődni, hogy a banyával kezdtem a pályámat és majd egyszer azzal is fogom befejezni…Iluska azért áll közel hozzám, mert én is falusi lány vagyok, ugyanakkor nem volt könnyű megtalálni azt az egyszerűséget és letisztultságot, ami őt jellemzi. Bozsik Yvette, az előadás rendezője rengeteget segített abban, hogy picit mélyebbre ássak magamban, és a felszínre hozzam ezeket a bennem lévő tulajdonságokat. S persze abszolút mérföldkő a Mária főhadnagy címszerepe. Ez egészen más, különleges kihívást jelent, mert nem egy klasszikus primadonna szerep, hiszen összesen két duettje van Máriának, ugyanakkor nagyon komoly színészi feladat. Nemcsak azért, mert a többi darabhoz képest sokkal több benne a prózai jelenet, hanem mert ez egy igazi nadrágszerep. Egyik pillanatban nőként, a másikban már férfiként vagyok jelen, gyakran férfiruhában, de nőként szólok a partnerhez. Homonnay Zsolt rendezésében mutattuk be, ő volt az első Edwinem, vele debütáltam az Operettszínházban. Tehát van köztünk egyfajta baráti, kollegiális viszony, így rendezőként is másként tudott instruálni, ami nagyon sokat adott nekem. Mivel Draskóczyként ő is játszik a darabban, az előadásokon végig figyel minket, így állandóan kapunk tőle visszacsatolást, ami a szerep folyamatos fejlődésében jelent nagy támogatást.
Korábban azt nyilatkoztad, szereted megélni a nőiségedet, és a női lét kibontása az egyik legfontosabb számodra. A Mária főhadnagyban komoly határátlépésekre volt szükséged?
Nem egészen. Gyerekkoromból hozok egy abszolút fiús vonalat is. Hárman vagyunk testvérek. Van egy húgom és egy bátyám, akinek, mondhatni, én voltam az öccse… (nevet) Jártam vele focizni, falat másztunk, olykor rosszalkodtunk. Szeretem, hogy a primadonna státuszból kicsit kilépve, ezt az énemet is megmutathatom ebben a szerepben. Persze Mária ízig-vérig nő, a saját korát meghaladóan modern gondolkodású, szabad ember, a történet is úgy indul, hogy egy kényszerházasság elől elszökve menekül Bécsből haza, Magyarországra. Éppen akkor, amikor Bécsben kitör a forradalom, és elkezdődik a ’48-as szabadságharc. Ez mindent megváltoztat ebben a fiatal nőben. Persze szerelmes lesz, ahogy az „kötelező” egy operettben, de közben egy sokkal fontosabb érzés kerül a középpontba: a haza és a magyarság iránti elköteleződés és feltétlen szeretet. Férfiruhát ölt, hogy hazatérjen Magyarországra, de a csatába azért megy, mert küzdeni, harcolni akar a magyar nép szabadságáért.
Ma már nem is igazán értjük, mit jelentett az akkori embereknek a haza szó, és hogy azért képesek voltak akár meghalni is.
Az előadás ebből sok mindent átad a nézőknek, és nekünk is folyamatosan vannak katarzis élményeink, például abban a jelenetben, amikor Máriát elítélik hazaárulásért – ami persze hamis vád –, és elveszik a kardját, ő pedig idézi a Vértől pirosló néhány sorát: „vértől pirosló ősi kard, szívünknek büszkesége, szenny és mocsok rád nem tapad, büszkén ragyogsz az égre” – és az ítélethozatal pillanatában csak annyit mond: „én mindig a magyarok szent ügyének éltem”. Ezek olyan mondatok, hogy most, amikor neked mesélem, akkor is kiráz tőle a hideg. Valódi hit van mögötte, ez adja az igazi erejét. De a finálé az, ami mindent visz. Hátborzongatóan szépen írta meg Huszka a záró számot, és ahogy mi közben az emelvényen fáklyákkal állunk, aztán az egész elindul előre a nézőtér felé, majd a rendezőnk, Homonnay Zsolt ötleteként megszólal a Kossuth-nóta egy szál hegedűvel, és közben hallható az eredeti Kossuth-beszéd… Soha nem bírom ki, hogy ne könnyezzem meg, és ne szakadjon ki a szívem minden egyes alkalommal. Az egy olyan pillanat, amikor az ember tényleg megérzi, mit jelent magyarnak lenni.
A megszokott színházi közeggel ellentétben a Margit-szigeten, szabad ég alatt, több ezer néző előtt adjátok elő a darabot augusztus 9-én. Mit jelent ez neked?
Életem első operettszínházi élménye a Margitszigeti Szabadtéri Színpadhoz kötődik, hiszen itt mutatkoztam be Stáziként Fischl Mónika, Vadász Zsolt és Laki Péter oldalán. Belecsöppenni ebbe az egészbe… utólag visszatekintve, talán fel sem fogtam, mi történik velem. Olyan ember vagyok, aki csodálja az életet, azt, aminek részese lehetek, és szeretek örülni is ennek. Amikor zeneakadémista voltam, minden egyes alkalommal úgy léptem be az épületbe, hogy milyen csodálatos, hogy ide járhatok, milyen fantasztikus elődök nyomdokaiba léphetek, milyen impozáns és lenyűgöző az a hely, amit az iskolámnak mondhatok. Ugyanezek az érzések kavarognak bennem, amikor az Operettszínházba vagy az Operaházba megyek. A Margit-szigetnek van egy olyan különleges atmoszférája, amit egy kőszínház soha nem adhat meg. A színházban sokkal közelebb vagyunk a közönséghez, más energiákat tudunk mozgósítani, itt viszont azon túl, hogy nagyságrendekkel több embernek játszhatunk, jelen van a természet ereje és lelke is. Ott vagyunk a fák között, a szabad ég alatt…
Amikor azt mondja Bóni és Stázi, hogy „ott, a csillagokban” – akkor az tényleg ott van.
Vagy amikor most majd Máriaként arról beszélek Zwicklinek, hogy végre hazajöttem, és szeretném megsimogatni a füvet, megcsókolni a levegőt vagy hangosan kiáltani a felhőknek, hogy én is hozzátok tartozom, milyen plusz jelentést kap majd ott, abban a közegben. Biztos vagyok benne, hogy sokszorosan fog hatni. Ráadásul Laki Péter lesz a partnerem, a Jancsó Bálintom, aki mellett a 2019-es margitszigeti Csárdáskirálynő premieren bemutatkozhattam. A színházban nem egy szereposztásban játszunk, tehát ez most nekünk is újdonság lesz. Izgatottan várom az előadást. Hiszem és tudom, hogy emlékezetes este lesz, nemcsak számunkra, de a nézőknek is.
Fotók: Mahunka Balázs
Forrás: Fidelio
