Forrás: origo.hu
Az Állami Balettintézetben diplomázott 1970-ben, majd az Operaháznak lett a balerinája. Pályafutása alatt eltáncolta a balettirodalom számtalan fontos karakterét, anyaszínházában éppen úgy, mint a világ legjelentősebb balettszínterein. Bán Teodóra balettpályafutása lezárása után egyik alapítója volt annak a rendezvényszervező cégnek, amely a rendszerváltást követően elsőként szervezett kulturális fesztiválokat – létrehozva a rendszert váltott ország kulturális turizmusának alapjait. Nevéhez köthető a BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivál, és a Szilveszteri Operabál, valamint számos további kulturális és protokoll rendezvény. 2003-tól 2020-ig vezette a Szabad Tér Színpadot, amely intézmény a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, valamint a Városmajori Szabadtéri Színpadot foglalta magában. 2013-tól 2020 februárjáig a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központnak is ügyvezetője volt. Említett pozícióiból a baloldal politikai szándéka mozdította el a szakma támogatása ellenére. 2020 nyarától a városmajori teátrumtól külön váló Margitszigeti Szabadtéri Színpad vezetője. Ugyanakkor továbbra is elnökletével működik a Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetsége. Ahogy a Táncművészeti Egyetem konzisztóriumának is elnöke, valamint elnökségi tag a Magyar Tornaszövetségben. Bán Teodóra Origónak adott interjújában felidézi táncos korszakának néhány fontos epizódját, valamint beszél a kultúrával, turizmussal kapcsolatos tapasztalatairól, elképzeléseiről is. Szól arról is, hogy minden helyzetből lehet tanulni valamit.
Huszonnyolc év telt el azóta, hogy pályát módosított. Könnyen búcsúzott a balett-termek, táncszínpadok világától?
Mindig tudtam, hogy a táncos pályának határt szab az idő. Nézőpont kérdése: veszteségként, vagy másként éli-e meg az ember. Én azt gondoltam: a színpadtól való búcsú az újabb lehetőségek kapuja.
Miben bízott?
Már a táncosi pályára készülve is kitekintgettem a balett helyhez kötött, zárt világából. Mindig is szabadabb karakter voltam, szélesebb érdeklődéssel. Érdekelt a színészet is, verseket írtam; összességükben találtam izgalmasnak művészeti ágakat. Másként fogalmazva: olyan lehetőségnek tekintettem az előadó – alkotó művészetet, a kultúra területét, amelyen keresztül többféle módon is adhatok az embereknek.
Kislányként tipikus balett alkata volt?
Az akkori trendekhez képest már akkor is meglehetősen nagyra nőtt leány voltam. Az akkori, a klasszikus Vaganova iskolának megfelelő repertoárban nem igazán „használtak” magas lányokat. Ám a mestereim ügyeltek arra, hogy végzősként megmutathassam többek között Fodor Antal egy modern koreográfiájában, hogy mit tudok. De már a záró vizsga előtt az Operaházból „kölcsönöztek” nekem fiúkat, mert a Balettintézetben nem volt hozzám illő alkat. Így a záró nagy koncertvizsgán az Operaház színpadán, már két olyan fiúval táncoltam, akik akkor már az Operaház tagjai voltak. Az egyik partnerem Vámos György volt, a nagy Chopiniana Balett-ben pedig Markó Ivannal táncolhattam. Elmondhatom büszkén, hogy igazán kivételesnek éreztem magamat.
Végzős vizsgája után ön is az Operaházhoz szerződött. Ráadásul tizennyolc évesen már Rómában is közönség elé léphetett. Utóbbi megmutatkozásnak mi a története?
Első operaházi feladatként kaptam meg a Bartók Béla-mű, A csodálatos mandarin leány szerepét, Seregi László koreográfiájában. Nem én táncoltam volna az első szereposztásban, de az olaszországi turnén egy sérülés miatt mégiscsak a római közönség elé kerültem. Erős indulás volt, emelt az ember ázsióján.
Művészi repertoárjában a modern darabok voltak a hangsúlyosabbak. Véletlen hozta így, vagy volt ebben tudatosság?
Pályakezdésem idején, az akkori balettigazgatónak, Lőrinc Györgynek köszönhetően kerülhettek be az Operaház repertoárjába George Balanchine és Maurice Béjart koreográfiái. Utóbbi alkotó Tavaszünnep című művében eltáncolhattam a Kiválasztott lányt. Az első darabját egyébként még maga Béjart tanította be a budapesti Operaházban. Seregi László a modern irányzatok hatására lett nyitottabb arra, hogy főszerepeket bízzon rám a nem szokványos alkatommal. Nála táncoltam a Spartacusban, Hippolytát és Titániát balettgálákon a Szentivánéji álomban, vagy Capuletnét a Rómeó és Júliában.
Milyen volt az élete egy 1970-ben pályára lépő operaházi balerinának?
Úgy igazságos, ha összehasonlítom az akkori életemet a jelenlegivel. A táncos pályán töltött bő két évtized alatt védett volt életünk a hivatásunk által. Egy zárt közösségben, a társulati lét furcsa harmóniájában, a saját világunkban éltünk. Kizárólag a saját kondíciónkra, fejlődésünkre, teljesítményünkre koncentráltunk, hogy színpadra kerülj, hogy mindig képes légy a maximumra, csak ez volt a cél. A mai élet már egészen más a maga zaklatottságával, kihívásaival, lehetőségeivel. Mint minden területen, a művészek világába is belépett a való világ, és mint látjuk, néhány ígéretes, berobbanó tehetség a vártnál jóval rövidebb karriert fut be, vagy eltűnik. Felgyorsult és veszélyes sebességre váltottunk, az elfogyasztani és keresletet generálni igyekvő világunk a művészeket sem kíméli.
Hivatásából adódóan már a Kádár-kor derekán bejárhatta a világot. Nem zaklatta fel a vasfüggöny túlsófelén megtapasztalt kontraszt? Nem jelentett „kultúrsokkot”?
Tizennyolc évesen nem éreztem annak. Nyilvánvaló volt, hogy a diplománk – feltéve, hogy meghatározó együtteshez kerül az ember – lehetővé teszi a határok átlépését is. Hozzátartozott a szakma kiemelt státuszához. A balett-turnéknak, gálasorozatoknak köszönhetően bejárhattuk a világ nagy színpadait Európában, Amerikában, Japánban, Koreában, a Távol-Kelet más országaiban.
Sosem jutott eszébe: külhonban marad, ahol talán kevésbé védett a hivatása, de a teljesítményt mégis jobban honorálják?
Külföldön azért is vártam a hazatérést, hogy elmesélhessem a színesebb világban megélt élményeimet. Ugyanakkor minél érettebb lettem, annál jobban inspiráltak a külhonban megszerzett ismeretek. Egy Kanadai turné kapcsán született meg a V.I.P. Arts Management produkciós iroda alapításának ötlete is. Amely elképzelés egyben perspektívát adott a tánc utáni életemhez.
Amely korszak a rendszerváltás küszöbén vette kezdetét. Rátérünk majd, de az is érdekelne: a kilencszázhetvenes években egzisztenciálisan is kiemelt helyzetben voltak balettművészekként? Volt például szép, önálló otthonuk akkori férjével, Keveházi Gáborral, amikor 1977-ben megszületett Krisztina lányuk?
Eleinte a szüleink segítettek. A lányunk születése idején még nem volt önálló életet biztosító otthonunk. Az akkori jogszabályok szerint csak három gyerek után lehetett lakásigénylést beadni. Miután Krisztina világra jött, írtam egy levelet az illetékes minisztériumnak, amelyben kifejtettem: ha elkezdek további gyerekeket szülni, azzal komoly idő fog kiesni korlátozott időtartamú hivatásomból. Említettem azt is: talányos, hogy visszakerülök-e egyáltalán a pályára. Feltettem a költői kérdést: ez esetben minek tanultam kilenc évig balettművésznek az állam pénzén? A levél hatására kaptunk Zuglóban egy panellakást.
Egykor férjével egy évfolyamba jártak?
Egy évvel később végzett. Őt az iskola után még elküldték Szentpétervárra – az akkori Leningrádba – továbbtanulni. Én közben Rómában voltam, mint említettem, Seregi Csodálatos mandarinjának Lány szerepében debütáltam épp a római operaszínpadon, és nem sokkal később, mikor mindketten hazatértünk, összeházasodtunk.
Felteszem, nagy szerelem volt.
Tizenegy éves volt, mikor elmondta: én leszek a felesége. De ez már a régmúlt. Új érzelmeket, kapcsolatokat hozott az élet. Elegánsabb, ha ez ügyben túllépünk a múlton.
Térjünk rá a pályamódosítás részleteire. Akkor hagyott fel a tánccal, amikor a leánya is az Operaház társulatához került.
Nem tartottam szerencsésnek, hogy anya és lánya egy társulatban táncoljon. De a táncosi léttől nemcsak ezért búcsúztam, hanem mert – mint már említettem – egy kanadai 56-os barátunk, aki többek között erősen vágyott vissza Magyarországra, szorgalmazta, hogy hozzunk létre közös művészmenedzsment-vállalkozást. Ez lett a V.I.P Arts Management Kft.
Alig voltunk túl a rendszerváltáson, amikor belevágtak. Mennyire volt egyedi a profiljuk az akkoriban induló számtalan vállalkozás között?
A miénk volt a legelső magáncég, amelyik kulturális menedzsmenttel foglakozott.
Ment minden, mint kés a vajban?
Nem volt egyszerű menet. Az indulásnál családi ékszereket is zálogba kellett adni. Ám szép lassan talpra álltunk. Ráadásul a rendezvényeink a főváros kulturális életének egészére jó hatással voltak. Ahogy például az Operaház főbejárata is akkor nyílt meg, amikor elkezdtük szervezni érdeklődőknek az operaházi látogatásokat. Addig díszleteket tároltak a főbejárat mögött, csak oldalról lehetet bejutni az intézménybe. Az Ybl aulában kamarazenekari koncerteket tartottunk a látogatóknak, a két eredeti jegypénztár a jegyszedők raktára volt, megnyitottuk, és bevezettük a páholyszervizt is.
Gyomorgörccsel csapták zaciba a családi értékeket, vagy a siker biztos tudatában?
A rendszerváltás kitágította az emberek „légzőszerveit”. A fojtogató légkör megszűnésével több levegőhöz jutottunk, ami jót tett a kreativitásunknak. A nyitás lendületet adott: nem azt néztük, hogy mit kockáztatunk, hanem azt, hogy hová lehet eljutni. Bátrak lettünk, de tapasztalatlanok voltunk, a megváltozott életkörülmények tanítottak meg vállalkozni, álmodni, és azt valóra váltani. A mi cégünk hozta létre a Szilveszteri Operabált, mi indítottuk újra az Operabált, megalapítottuk a 19 évet megélt BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivált.
Vagyis olyasmivel foglalkoztak, amit ma kulturális turizmusnak hívnak, s amely terület a fővárosban ma intézményesen a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központhoz tartozik.
Így van. A kilencvenes évek elején persze még nem tudtuk, hogy amivel mi foglalkozunk, azt úgy hívják, hogy kulturális turizmus. Pedig a gazdaság és a kultúra mindig is kapcsolódott egymáshoz. Csakhogy a korábbi évtizedekben nem voltak végiggondolva a lehetőségek, nem épült ki egy valóban jól működő struktúra, stratégiáról nem is beszélve. Ezért az ezerkilencszázkilencvenes évek közepéig-végéig Budapest jóformán kiürült a nyári hónapokban. Az első BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivál idején kisétáltunk kollégáimmal az Andrássy útra, ahol az augusztusi alkonyatban a legyek zümmögését is hallani lehetett, mert rajtunk kívül nem volt ember az utcán. Ekkoriban kellett a családunknak kisegíteni a mi nehezen induló vállalkozásunkat. A „bennszülöttek” leözönlöttek a Balatonra, egyéb helyekre. A külföldieket pedig nem vonzotta Budapestre a város puszta szépsége – pláne nem kánikulában. Miközben Nyugat-Európában már egyértelmű volt: az emberek már nemcsak azért utaznak, hogy lássák az Eiffel-tornyot, a Colosseumot, a Big Bent, vagy a Halászbástyát, hanem mert izgatja őket, hogy mi történik az adott városban. Ha semmi, akkor inkább mennek oda, ahol annál azért jóval több.
Nálunk tényleg nem volt semmi?
Az 1981-ben létrehozott Tavaszi Fesztivál. Azon kívül semmi, ami az épített és a természeti látványosságok mellett az ember, konkrétan a művészek által létrehozott kulturális produktumot állította volna a centrumba. Pedig a hardver, azaz a város üres és unalmas a szoftver, az ember kreálta érték, tartalom nélkül. Így gondoltuk akkor, és már igen hatékonyan működik is. Elhoztunk a világból művészeket, ők hozták magukkal a közönséget.
A Kádár-világ megszűntével ön „megvilágosult” ez ügyben, vagy utána olvasott a témának, esetleg beiratkozott egy vonatkozó turisztikai kurzusra?
Már a józanész is sokat segített. Persze autodidaktaként is képeztem magam. Elkezdtünk olyan „termékeket” létrehozni, amely felkeltette a nagy utazásszervezők érdeklődését. Budapest egyszer csak elkezdett nyáron is megtelni.
Ön 2004-ben megpályázta és elnyerte a Fővárosi Önkormányzat fennhatósága alá tartozó, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, a Városmajori Szabadtéri Színpadot magába foglaló Szabad Tér Teátrum igazgatói posztját. 2013-ban pedig ügyvezetője lett a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központnak is. Miért voltak fontosak ezek pozíciók?
Bármibe kezdtem is életemben, minden egyaránt fontos volt számomra. A lehetetlenből lehetőséget csinálni, felépíteni valamit, ami még nem volt, vagy nem létezett. Engem szó szerint megtaláltak az újabb feladatok, szinte sorsszerű volt az életemben ez a folyamat. A magánszektorból állami-önkormányzati cégek vezetőjévé lenni komoly felelősséggel jár, de lehetőséget is jelent arra, hogy segítsek a területek fejlesztésében. Illetve a területek értékének kezelésében. Az ott dolgozó szakembereknek, művészeknek, közreműködőknek alkotni, produktumokat létrehozni. Kiszámítható, stabil helyzeteket kialakítani. Munkalehetőséget teremteni.
Vannak, akik példaként szolgálnak mindebben?
Abban hiszek, amiben a százéves salzburgi fesztivál évenkénti megrendezését szorgalmazó művészek hittek. Max Reinhardt rendező, Hugo von Hofmannsthal költő volt a fő szószólójuk, akik magukénak tudhatták például Richard Strauss, illetve Franz Schalk karmester, az akkori bécsi operaigazgató támogatását. Ők az első világháborút követő talpra állás idején mondták ki: a kultúra bármely körülmények között elsődleges fontossággal bír – s még egy nagy világégés után is lehetőséget kell biztosítani a művészeteknek arra, hogy ezt az alapvetést évről évre bizonyítsák egy fesztivál formájában is. Hitték, hogy nincs az a körülmény, nincs a sorsnak olyan csapása, amely igazolhatná a kultúra háttérbe kerülését, leállását. Én is azt gondolom: a kultúrának, a művészetnek működnie kell, mert különben kiüresedünk. Bizonyított jelentőséggel bír egy nemzet életében, identitásában, öntudatában a saját kultúrájának tisztelete. Illetve az olyan körülmények biztosítása, amely “helyzetben tartja” a kultúrát. Én ebben hiszek, és próbálom jól csinálni a dolgomat. Személyes és kulturális feladataimban is elsősorban az egyensúly motivál.
Miféle egyensúly?
Alapvetés, hogy a minőségi kulturális termékkínálatnak meg kell találnia a fogyasztóját, akit aztán megelégedéssel kell eltöltenie. A színházak legnagyobb szponzora maga a közönség. Tehát a vásárlóerő és a daloló múzsák, a művészek találkozása adja ezen terület biztonságát, sikerét.
Világjárvány idején is működő képlet?
A járványhelyzet miatt kérdéses volt, hogy érdemes-e megnyitni idén nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot. Úgy gondolom: jól tettük, hogy megnyitottuk. Egyrészt, mert már tavaly megszületett a teátrum három hónapos nagyon gazdag és választékos fesztiválprogramja, honi és külföldi sztárfellépőkkel – akik képesek idevonzani a külhoni publikumot is. De számomra az volt a legfontosabb, hogy munkát adhattam a művészeknek, a háttérdolgozóknak. Sikerült megmenteni sok értékes előadást, ami több munka nélkül maradt művésznek honoráriumot jelentett, az állandó közreműködőknek pedig megmentette az állását. Bár a külföldiek ezen a nyáron a járvány miatt elmaradtak, mégis komoly látogatottsággal, jegyértékesítéssel zártuk a szezont.
Ha már szakma: számokban kifejezve mindez mit jelent?
Júliusban nyitottunk meg Rost Andrea és Piotr Beczala opera-operett gálájával, majd a nagyszínpadon összesen tizenhét előadást tartottunk. Rossini A sevillai borbély operában Annalisa Stroppa és Giogio Caoduro varázsolta el a közönséget. Említeném még a Fellini 100 – Nino Rota filmzenekoncertet, az Elisabeth-musicalt, valamint a Szent Margit kertben a Koraesti térzenei koncerteket. Mindemellett gyermekelőadásokkal, családi programokkal is megkínáltuk a hazai közönséget. Közel negyvenezer nézőt fogadtunk, mindezt úgy, hogy meglehetősen és minden értelemben viharos nyarunk volt. Az államalapítás ünnepének előestéjén Vidnyánszky Attila új rendezésében került színpadra nemzeti operánk, a Bánk bán. A próbafolyamat szinte minden próbanapján esett, ennek ellenére fantasztikusan szép bemutatót tartottunk a darabból.
Ami szakmai elhivatottságát illeti: Budapest új vezetése – a szakma támogatása ellenére – arra már csak kisebb mértékben tart igényt. A Szabad Tér Színházat – amely eddig egyszerre jelentette a Városmajori Szabadtéri Színpadot és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot – kettéválasztották, ön már csak a margitszigeti teátrum felett diszponálhat. Más ügyvezető került a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ élére is – igaz, arra a posztra Ön végül nem is adta be a pályázatát. Miként élte meg a változást?
Az élet újabb kihívásának tekintem. Minden helyzetből lehet tanulni valamit, ebből is. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad önálló intézményként működik tovább. Úgynevezett kettős fenntartású intézmény, a szakminisztérium és a főváros döntésének értelmében. Működését a kormány biztosítja, vezetőjét az emberi erőforrások minisztere nevezi ki. Köszönöm a bizalmat, új esélyt kaptam, hogy én is lehetőséget biztosítsak mások számára.
Ennyi?
Mai világunkban minden tapasztalatunkra – ahogy tanulásra való képességünkre is – szükségünk van, hogy átlássuk a sajátosságait. Fel kell ismernünk az olyan helyzeteket, amelyekben nem úgy értelmezik a demokráciát, a nyitottságot, hogy azzal az értelmezéssel ezek az értékek hasznunkra lehetnének. Ez nagy felelősség az intézményvezetők számára is, álljanak egy teátrum, vagy akár egy művészeti tanintézet élén.
Kívülről nehéz megítélni: balettművészként vállalt-e többet, vagy kulturális menedzserként elfoglaltabb. Ám mindkét hivatás kapcsán jogos lehet a kérdés: arra mennyi ideje maradt, hogy anya legyen?
Megoldottuk, hogy jusson rá. Édesanyám velünk lakott, ő vitte a háztartás nagy részét. De én keltem fel reggelente, és vittem az iskolába Krisztina lányomat, akármilyen későn értem haza előző nap. Általános iskolás korában én segítettem neki a leckéiben. Tény, hogy sokat utaztunk, az ügyben nem volt mit tenni. Megesett, hogy Kriszta becsücsült a bőröndbe, velünk akart jönni, akkor nagyon fájt a szívem. De összességében azt gondolom a gyermeknevelésről, a család mentális harmóniájáról: az akkor jön össze, ha a szülők megtalálják a saját helyüket a hivatásukban. Úgy vélem: akkor vagyok jó anya, ha elégedett vagyok a munkámban – legyen szó balettről, vagy menedzseri feladatokról.
Krisztina akart balettozni, vagy rávezették a lehetőségre?
Beleszületett ebbe a világba. Kislánykorában azt gondolta, hogy aki felnőtt lesz, az balettművész lesz. Egyébként hamar kiderült, hogy alkatilag a legjobb adottságokat örökölte az édesapjától, és tőlem is. Nyolc-kilenc éves volt, amikor magunkkal vittük egy három hónapos japán turnéra. Az előadások mellett tanítottunk is, Krisztina ott áll be először gyakorolni. Aztán bekerült a Balettintézetbe. Majd az utolsó két évet a londoni Royal Ballett Schoolban végezte. Később Kijevben is tanult repertoár darabokat, s még nem volt tizennyolc éves, amikor bekerült a Magyar Állami Operaház balett-társulatába.
Leánya egyszer azt nyilatkozta: sokkal határozottabb volt vele, mint amilyen az unokáival.
Ez igaz. Nagyon konzekvensen neveltük, de nagy szeretettel. Édesanyám is határozott volt vele, pedig ő volt a kedvenc unokája. Egyébként Krisztina szintén speciális helyzetben volt, hiszen kilencéves korától reggeltől estig bent volt a Balettintézetben. Nagyon hamar önálló lett. Mindig hárította, ha valamely helyzet kapcsán felajánlottuk a segítségünket. Működtek bizonyos előítéletek, de a lányunk mindig maga „kezelte” a feszültebb helyzeteket. Remek ember lett belőle, aki szép pályát futott be. Példaként szolgálhat az unokáimnak, ami nálunk – kérkedés nélkül mondhatom – családi tradíció.
SZTANKAY ÁDÁM
(Forrás: origo.hu)
