Huszonhat táncos, négy felvonás, egy narratív show: a kortárs tánc hatvanas fenegyereke, a világhírű Angelin Preljocaj táncos-koreográfus és társulata, a Ballet Preljocaj a jelen és a jövő ökológiai sorskérdéseihez igazította A hattyúk tavát. A klasszikus balett nyomán készült, látványos és innovatív előadást július 20-án láthatja a magyar közönség a Margitszigeti Színpadon.
Preljocajt már kisiskolásként is lenyűgözte a balett világa. Klasszikus táncot tanult Karin Waehnernél, majd később, a világhírű Merce Cunningham hatására – akinek a munkásságával New York-i tanulmányai alatt ismerkedett meg – a kortárs táncba is beleszeretett.
A művész 1985-ban hozta létre a társulatát, majd 1996-ban – ekkor már Ballet Preljocaj néven – Párizsból Aix-en-Provence-ba tette át székhelyüket. Első önálló koreográfiáját a Montpellier Danse felkérésére készítette. 2022-ben az Európai Unió Tanácsának francia elnöksége idején megbízást kapott, hogy fiatal francia művészek zenéjére koreografálja a Táncolj, Európa! részvételi táncát.
Életművében hatvannál is több koreográfiát találunk. Július 20-án a Margitszigeten is izgalmas előadást láthatunk majd: a kortárs elemekkel, elektropopzenével kombinált produkció kapcsán beszélgettünk a koreográfus-társulatvezetővel.
Keresztül-kasul bejárták Franciaországot az újragondolt A hattyúk tavával. A Margitsziget után a XXXIII. nyári olimpiai játékok kulturális előrendezvényén tartanak látványos bemutatót az Eiffel-torony lábánál. Ezek szerint a nagy színpadi show-ké a jövő?
Öröm és megtiszteltetés, hogy A hattyúk tava néhány részletével olyan nemes alkalmon vehetünk részt, mint az idei olimpia, illetve annak a kulturális nyitóeseménye. Amikor új munkába kezdek, három szempontot tartok mindig szem előtt: a szöveget, a kontextust és az ürügyet. A szöveg a koreográfia írásának felel meg, az ürügy a balett témája, a kontextus pedig maga a kor, amiben élünk. Nagyon nem mindegy, hogy egy táncalkotó milyen ürüggyel keres válaszokat a saját korára. Egyfelől életkoromat tekintve birtokában vagyok a koreográfiai gesztustáramnak, vagyis már csak az a kérdés, hogy milyen invenciót viszek az adott témába, milyen közegbe helyezem azt. Másfelől pedig: a globális felmelegedés, a különböző állatfajok kihalása a bolygónk jövője szempontjából is esszenciális kérdések. A hattyú a szépség, a tisztaság jelképe. Szó szerinti értelmezésben a hattyúk tavát a kiszáradás veszélye, a hattyút meg a kipusztulás fenyegeti. Nem tudhatom, hogy az utánunk következő egy-két generáció, mondjuk az unokáim vagy a dédunokáim látnak-e még élő hattyút. Egyáltalán nem biztos, hiszen mindössze az elmúlt ötven évben több mint ötszáz állatfaj tűnt el. E dramaturgiai elv mentén vágtam bele A hattyúk tava-kalandba. Bátran mertem a klasszikus balett emlékművéhez nyúlni.
A balettirodalom talán legtöbbet játszott, legismertebb művét hogyan érintette az aktualizálás? Mi maradt meg a herceg és a napközben hattyúvá változó Odette szerelméből, a fehér és fekete hattyúk izgalmas küzdelméből?
Feltétlenül meg akartam őrizni a mágikus tartalmat, a mese varázslatát. Megmaradt Csajkovszkij mélyen romantikus zenéje, líraisága, ezt egészítettem ki egyéb műveiből válogatott zenei momentumokkal. Erre, mintegy kontrasztként hangzanak fel olyan elektronikus zenék, amelyek kifejezetten abból a célból születtek, hogy kortárs ívet teremtsenek Csajkovszkij muzsikájának. Nem tudom, mennyire ismert Magyarországon a 79D formáció: zeneszerző-előadók az elektropop műfajában dolgoznak, ők voltak azok, akik hihetetlen pontossággal ültették át a Csajkovszkij dallamait mai hangzásra. Ily módon a két világ váltakozik, „beszélget” egymással – teszik mindezt a lehető legtermészetesebb hatással.
Ami a mese szövetét illeti, a mi változatunkban a herceg egy nagyiparos dinasztia leszármazottja, dúsgazdag apja a tó közelében készül környezetszennyező olajüzemeket létesíteni. A mágus szintén érdekelt az olajüzemekben, a profitszerzésben, ebben zavarja meg őt Odette, a férfi pedig bosszúból hattyúvá változtatja a lányt. Az egyik oldalon tehát ott a profithajszolás, a másikon pedig az élővilág tisztelete, hiszen a fiú és a lány is rajong az állatokért, a természetért. Odette-et, a hattyút, akibe a fiú beleszeret, amolyan Greta Thunberg-féle klímaaktivistának képzeltem el. Manapság a pénz, az ipari termelés mértéktelensége veszi át az értékrendet az életünkben. Ez felel a globális felmelegedésért, a jégsapkák elolvadásától az egyre gyakoribb és veszélyesebb árvizeken át az állat- és növényfajok tömeges kihalásáig. Természetesen ennek nem lehet jó vége, és nem csak a színpadon.
Hisz a művészet cselekvésre ösztönző, békeüzenetként megjelenő hatásában? Eljuttathatják a döntéshozókig az alkotók azok hangját, akik már jó ideje kongatják a vészharangot?
Sajnálatos módon a döntéshozók nem igazán kíváncsiak a valóság művészi tálalására, vagy ha mégis, akkor is inkább kikapcsolódásra vágynak, aztán visszatérnek a maguk elefántcsonttornyába. Szerencsére még olyan időket élünk Franciaországban, amikor lehet vitatkozni, véleményeket ütköztetni. A világ szemében a kultúra, a művészet marginális tevékenységnek számít, sok esetben nem vetül rájuk annyi fény, elismerés, mint amennyit megérdemelnének. Szomorú, de nem új ez a jelenség. A jelen idők a rövidtávfutóknak kedveznek, míg a kultúra hosszú távon az életünk mélyebb rétegeibe épül be – mélyebben, mint azt hinnénk.
Hosszú, gazdag művészi életutat tett meg. A szülei politikai okokból emigráltak, ön már Párizsban született. Kellő időben kapott kellő figyelmet tehetsége kibontakoztatására?
Szegény albán családból származom. Egy osztálytársam könyvében láttam meg először Rudolf Nurejev átszellemült arcát tánc közben, azonnal beleszerettem. Tulajdonképpen a tánc mentette meg az életemet: megóvott az elkallódástól. A barátaim a gyengeség jelének tartották, hogy edzés helyett táncterembe járok. Kezdetben a klasszikus balett táplált szellemileg, intellektuálisan, fizikailag. Nagy tiszteletet érzek Franciaország iránt, hiszen ez az ország adta meg a szüleimnek és nekem is a lehetőséget, hogy képezzem magam, hogy a szenvedélyemnek éljek. A Francia Köztársaság iskoláiban a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemiségében nevelkedtem. Azóta is ezek a legfontosabb értékek számomra.
A 2000-es évektől ritka, de visszajáró vendégei a magyar kortárs táncéletnek. Kialakultak esetleg alkotói kapcsolatok az itt élő táncművészekkel, hatott önökre a magyar tánckultúra?
Mindig örömmel emlékszem vissza Budapesti vendégszerepléseimre, az éppen aktuális koreográfiáim bemutatására. A kortárs tánc terén képzett, érdeklődő közönséggel találkoztam itt. Azt leszámítva, hogy régebben magyar táncos is megfordult a társulatunkban, nincsenek konkrét kapcsolataim. Az év egyharmadát turnékon töltjük, országok, nemzetiségek, kultúrák sokszínűségében. Az pedig, hogy sokféle helyről érkeznek táncosok hozzánk, a társulaton belül is kreatív alkímiát, dinamikát szül.
Két fő téma köszön vissza az utóbbi évek koreográfiáiból: a Covid-járvány idején különböző mitológiákhoz fordult, idén a gyászt helyezte fókuszba a Mozart és Ligeti zenéjére írt Requiemmel. Személyes okokból?
A mitológiák tematikája abból a szoros alkotói kapcsolatból és cinkosságból fakad, ami Thomas Bangalter, a Duft Punk elektronikus zenei duó egyik tagjának zenéjéhez fűz. Elhatároztuk, hogy együtt dolgozunk, globális témaként ajánlottam neki a mitológiát: az amazonok, Minótaurosz, Ikarosz és a többi görög hős világát vegyítve a modern mitológiával Laurent Barque könyvéből. A gyász, a veszteség témája pedig minden élőt érint, halottainkat elengedni a legnehezebb feladat. Gyors egymásutánban vesztettem el több családtagomat is, fél éven belül mindkét szülőmet, valamint barátokat. A tiszteletadás méltó rituáléját kerestem ehhez a rendkívül érzékeny, fájdalmas témához.
Úgy tűnik, szereti váltakoztatni a radikálisabb színezetű kortárs táncot a narratív, történetmesélő témákkal.
A tánc számomra kicsit olyan, mint a tudomány. Sokan, hosszú időn át dolgoznak egy-egy alapkísérleten, mígnem egy nap ezek a kísérletek sikerrel járnak és az emberiség hasznára válnak, gyógyszerek, oltások, egyéb gyógyászati technológiák formájában. Számomra éppoly fontos az absztrakció, mint a történetmesélés. Kísérleteim középpontjában újfajta mozgások, artikulációk megalkotása áll. Közel harminc éve váltogatom az absztrakt, radikális projekteket a narratív balett-tel. A kettő egymás kölcsönhatásában létezik, arról nem is beszélve, hogy ezáltal tudom fenntartani művészi egyensúlyomat. Absztrakt testi kísérleteim olykor a hagyományos koreográfiákba épülnek be, a narráció pedig olyan alkotói folyamatokra késztet, amelyeket e kontextuson kívül valószínűleg nem tettem volna meg.
Forrás: SZENTGYÖRGYI RITA/ARTISBUSINESS
Nyitókép: AngelinPreljocaj (fotó: Didier Philispart)
