Július 23-án és 25-én láthatjuk Verdi A trubadúr című operáját Bán Teodóra rendezésében a Margitszigeten. Az Azucenát alakító Kutasi Judittal beszélgettünk féktelen indulatokról és tudatosságról, a Verdi követelte technikai pontosságról és érzelmi önátadásról, az operaénekesről, aki mindig, mindenhol és mindenből tanul, a szerepről, amely otthonosságot ad, a bosszú és az anyai szeretet egymás mellett éléséről, a szabadtéren játszott opera érzelmi töltetéről és a szerelem, illetve a gyűlölet pusztítani is kész erejéről.
Kutasi Judit neve mára garanciává vált a világ legjelentősebb operaházaiban, a New York-i Metropolitan-től a milánói Scalán át a Veronai Arénáig. Drámai erejű, bársonyos mezzoszopránja és mély színészi jelenléte tökéletesen alkalmassá teszi őt a legösszetettebb Verdi-szerepek életre keltésére. A hazai közönség számára különleges ünnep, hogy ezt a külföldön már hangos sikert aratott alakítást most a Margitsziget varázslatos, monumentális díszletei között láthatja.
Az alábbi interjúban a művésznővel a féktelen indulatok természetéről, Verdi zenéjének zsenialitásáról és Azucena örökérvényű tragédiájáról beszélgettünk.
A féktelen indulatról mi jut elsőként eszébe?
Az irányítás elvesztése. Olyan állapot, amikor az érzelem – legyen az düh, félelem vagy kétségbeesés – átveszi az irányítást a gondolkodás felett. Ilyenkor az ember gyakran olyat mond vagy tesz, amit nyugodt állapotban nem tenne, és később megbánhat.
Ön szerint Azucena mennyire képes megőrizni a józanságát, és mennyire sodorják el az indulatai?
Az én szemszögemből Azucena egyszerre rendkívül tudatos és mélyen az indulatai rabja. Ez az ellentmondás teszi őt az opera egyik legösszetettebb alakjává. Azucena nem őrült abban az értelemben, hogy teljesen elvesztette volna a valóságérzékét. Sok helyzetben számító és céltudatos. Évtizedeken át őrzi a bosszú tervét, titkokat tart meg, és pontosan tudja, kit miért gyűlöl. Ez nagyfokú önuralomra is utal.
Ugyanakkor van egy pont, ahol a józansága megbicsaklik: édesanyja máglyahalálának emléke. Ez a trauma újra és újra elárasztja. A híres elbeszélésében felidézi, hogy a bosszúvágytól és a kétségbeeséstől szinte önkívületi állapotban tévedésből a saját gyermekét dobta a tűzbe. Akár szó szerint, akár részben zavart emlékként értelmezzük ezt a jelenetet, azt mutatja, hogy a szélsőséges indulat képes volt teljesen felülírni az ítélőképességét.
Ezért én nem azt mondaným, hogy Azucenát féktelen indulatok sodorják egyik pillanatról a másikra. Inkább azt, hogy egy egész életét átható, feldolgozatlan trauma irányítja. Kívülről sokszor higgadtnak látszik, de belül a bosszú és a bűntudat olyan erők, amelyek végső soron erősebbek nála. Éppen ezért Azucena tragédiája nem pusztán az, hogy bosszút akar állni, hanem hogy a bosszú és az anyai szeretet egyszerre él benne. Egyik érzés sem tudja teljesen legyőzni a másikat, és ez teszi alakját egyszerre félelmetessé és mélységesen emberivé.
Emlékszik az első találkozására A trubadúrral? Milyen benyomást tett Önre akkor ez az opera?
Az első találkozásom az Il trovatore-val minden értelemben szerelem volt első látásra. Ez volt a harmadik Verdi-szerep, amit megtanultam, és már a legelejétől kezdve teljesen otthon éreztem magam benne. Azonnal kialakult egy kapcsolat a zene és a szereplő között, ami miatt minden természetesnek tűnt.
Ami leginkább magával ragadott, az Verdi rendkívüli partitúrája volt. Az első hangoktól kezdve a zene ellenállhatatlan energiával bír, felejthetetlen dallamokkal, erőteljes kórusokkal és mélyen megható áriákkal. Minden jelenet drámai feszültséggel teli, és énekesként az embert szinte magával ragadja a zene. Ez egyike azoknak a ritka operáknak, amelyek érzelmi ereje a színpadon éppoly erősen érezhető, mint a közönség soraiban, és ez az, ami már az első találkozáskor is olyan maradandó benyomást tett rám.
Mit jelent Ön számára Verdit énekelni? Gondolok itt egyszerre a technikai kihívásokra, valamint a személyes és művészi kapcsolatára Verdi zenéjével.
Verdi-szerepeket énekelni számomra sokkal többet jelent, mint a kotta technikai követelményeinek elsajátítása. Természetesen zenéje szilárd technikát, hangvezérlést, kitartást, valamint azt a képességet igényli, hogy a drámai erőt és a lírai kifejezést egyensúlyba hozzam. Minden frázisnak természetesen kell áramlania, és minden zenei vonalnak megvan a maga célja. Verdi alig hagy teret a rejtegetésre – énekesi kiválóságot és teljes érzelmi őszinteséget vár el egyaránt.
Ami mindig is vonzott Verdihez, az zenéjének embersége. Karakterei valódi emberek, valódi érzelmekkel, és ez lehetővé teszi számomra, hogy mélyen személyes szinten kapcsolódjak hozzájuk. Amikor Verdit énekelek, soha nem érzem úgy, hogy csupán gyönyörű zenét adok elő; úgy érzem, hogy a hangomon keresztül egy emberi történetet mesélek el. Ezért éreztem mindig otthon magam a repertoárjában. Zenéje közvetlenül szól mind az előadóhoz, mind a közönséghez, és minden alkalommal, amikor Verdi-szerepben lépek a színnapra, valódi érzelmi kötődést érzek. A technikai fegyelem, a drámai hitelesség és a kifejező szépség ezen kombinációja teszi számomra annyira kifizetődővé a Verdi-éneklést.
Mit jelent Önnek az éneklés, mint önkifejezési forma? Hogyan találkozik ebben a saját személyisége és az általa megformált szerep világa?
Számomra az éneklés az önkifejezés egyik legőszintébb formája. Miközben valaki más karakterét alakítom, soha nem tudok teljesen elszakadni attól a személytől, aki valójában vagyok. Minden szerepet a saját tapasztalataim, érzelmeim és személyiségem szűrén keresztül értelmezek, és ez teszi minden előadást egyedivé.
Amikor egy szerepre készülök, mindig a karakter igazságát keresem. Megpróbálom megérteni, mi hajtja őket, mitől félnek, mit szeretnek, és hol vannak sebezhetőek. Egy bizonyos ponton az ő érzelmeik és az enyémek kezdik találkozni. Lehet, hogy nem éltem át ugyanazokat a körülményeket, de mindig azonosulni tudok az azok mögött rejlő egyetemes emberi érzésekkel – a szerelemmel, a veszteséggel, a reménnyel, a bátorsággal vagy a kétségbeeséssel. Ez a kapcsolat teszi lehetővé, hogy hiteles legyek a színpadon. Nem hiszek abban, hogy egyszerűen csak eljátszom egy szerepet; hiszek abban, hogy azokban a néhány órában megélem azt. Ha találok valamit magamból a karakterben, és valamit a karakterből magamban, akkor őszintén tudok kommunikálni a közönséggel. Végül is ez a közös érzelmi élmény az, ami az operát olyan erőteljessé teszi.
Miben látja ennek a margitszigeti Trubadúr-előadásnak az egyediségét? Mitől lehet más ez a produkció azokhoz képest, amelyekben korábban szerepelt?
A Trubadúr minden egyes előadása megőrizte saját identitását, mivel minden rendező más-más szemszögből közelíti meg a történetet. A Margit-szigeten bemutatott előadást azonban különösen egyedivé teszi maga a helyszín. A szabadtéri előadás egy ilyen gyönyörű és hangulatos helyszínen rendkívül különleges kapcsolatot teremt a színpad, a zene és a közönség között. Ez az opera előadásának olyan nagyságrendet és közvetlenséget kölcsönöz, amely jelentősen eltér a hagyományos operaházakban tartott előadásoktól.
Ami ebben az előadásban különösen tetszik, az az, hogy hű marad Verdi remekművének érzelmi intenzitásához, miközben teljes mértékben kihasználja a látványos szabadtéri környezetet. A vizuális hangulat fokozza a drámai hatást anélkül, hogy elnyomná a zenét, és pontosan így kell lennie. Számomra minden új előadás egyben egy új utazás is. Még akkor is, ha egy jól ismert szerephez térek vissza, a különböző kollégák, rendezők és színházi koncepciók révén új részleteket fedezek fel a karakterben. Ez az egyik legnagyobb öröm az operaénekesi pályán: soha nem fejeződik be a tanulás, és nincs két teljesen azonos előadás.
Mit gondol, mit üzen ma Azucena alakja a közönségnek? Mi az, amit érdemes magunkkal vinnünk A trubadúrból és ebből a különleges nőalakból?
Úgy gondolom, Azucena az egész opera világának egyik legizgalmasabb és legösszetettebb női alakja. A szerelem, a gyász, a trauma és a bosszú iránti ellenállhatatlan vágy hajtja, mégis soha nem tekinthető pusztán gonosztevőnek. Minden cselekedete egy soha be nem gyógyult sebből fakad, és ez teszi őt mélyen emberivé.
Az, ami Azucenát ma is annyira aktuálissá teszi, az az, hogy emlékeztet bennünket arra, hogyan öröklődhetnek az erőszak és a gyűlölet következményei egyik generációról a másikra. Életét egy olyan tragédia alakítja, amely elől nem tud menekülni, és az, hogy képtelen elengedni a múltat, végül nemcsak saját magát, hanem a körülötte lévőket is tönkreteszi. Ez erőteljesen emlékeztet arra, mi történik, amikor a bosszú veszi át a megbocsátás helyét. Ugyanakkor Azucena egyben hatalmas erővel és sebezhetőséggel rendelkező nő is. Előadóként nem ítélem el őt – megpróbálom megérteni. Ha a közönség úgy távozik a színházból, hogy együttérzést érez iránta, még akkor is, ha felismeri a szörnyű döntéseit, akkor szerintem igazságot tettünk Verdi rendkívüli alkotásának. Számomra ez is az a Trubadúrnak egyik maradandó üzenete: a drámai történet mögött egy mélyen emberi opera rejlik a szerelemről, a családról, a veszteségről és a gyűlölet pusztító áráról. Ezek a témák ma is ugyanolyan aktuálisak, mint amikor Verdi megírta a művet.
és a
