Puccini halálának századik évfordulójára igazi csemege összeállítással készül a Margitszigeti Színház. A Magyar Állami Operaház zenekarának kíséretében a nem mindennapi karrierúttal rendelkező tenor, napjaink egyik legelismertebb operaénekese, Jonathan Tetelman áll majd közönség elé. Mivel az előadás előtti napokban már szinte egyáltalán nem beszél hangjának, erejének tartalékolása érdekében, még a próbák előtt csíptük el, és kérdeztük őt rockzenész, valamint DJ múltjáról, Pucciniről, terveiről. 

– Hogyan fedezted fel az opera iránti szeretetedet? Mesélnél egy kicsit a kezdetekről?

– Az éneklés iránti szerelmem nagyon fiatalon kezdődött, négy-öt éves koromban, és  ahogy idősebb lettem, egyre jobban érdekelt. Egy nyári táborban a zenetanár tehetségesnek gondolt, ezért azt tanácsolta szüleimnek, hogy csatlakozzak az American Boychoir School nevű iskolához, amely énekelve járta a világot. Itt tanultam meg az alapokat. Az operával kapcsolatos fellángolás csak később, főiskolában érkezett, amikor is New Yorkba mentem, a Manhattan School of Musicra, és testközelből hallhattam operaénekeseket. 

– Az egyik interjúdban említetted, hogy volt egy rockzenekarod is korábban, amellyel jazz és fúziós zenét játszottatok. 

– Középiskolában tudtam énekelni, de hiányzott, egy gitár a csajozáshoz, így aztán megtanultam játszani és alapítottam egy bandát, akikkel írtunk egy csomó saját dalt, meg sok feldolgozást. Klassz élmény, nagyszerű időszak volt, néha a legfurcsább helyeken szerezhetsz tapasztalatokat a karriered során. Ma már csak ránézek néha a gitáromra, ami kb. nyolc éve áll a sarokban. Mindig tervezem, hogy előveszem, de egy két és fél éves kislány mellett ez nem olyan egyszerű. 

– Operaénekesként nem volt zökkenőmentes az utad, hiszen baritonból lettél tenor? Nehéz volt a váltás? 

– Eleinte tévesen baritonnak “diagnosztizáltak”, rengeteg bariton repertoárt tanultam. Aztán amikor jelentkeztem főiskolára, mindenhol azt mondták tenor vagyok, így hát váltanom kellett, és őszintén szólva egyáltalán nem örültem neki. Utáltam azt a fajta jellemtelenséget, ami ezeket a szerepeket gyakran körüllengi: sokkal egydimenziósabbak, sosem igazán rosszfiúk, legfeljebb gerinctelenek. Nem éreztem magaménak, nem találtam a helyem, ezért elkezdtem DJ-zni New Yorkban. Rövid karrier volt, de nagyon élveztem – kicsit talán túlságosan is -, és segített hogy tarthattam némi szünetet, nem koptattam el magam, sem a hangomat 22-23 évesen. Persze mindvégig éreztem, hogy vissza kell térnem az énekléshez, ezért a kitérő után független tanulmányokba és nagyon kemény munkába kezdtem egy magántanárral. Mindent az éneklésre összpontosítottam, így tudtam mára felépíteni és megszólaltatni azt a gyengéd hangot, ami mindig is bennem volt. 

– Mi vonzott épp Puccini műveihez?

– Tenoristaként a Maestro megkerülhetetlen. Puccini örök. Tulajdonképpen a váltás kezdetétől fogva az volt a célom, hogy egyszer Puccini-tenor legyek, mert úgy érzem, neki van az egyik legösszetettebb zenéje: koránt sincs minden megírva a kottábban, a karaktereknek, érzelmeknek saját magadban kell megfogalmazódniuk ahhoz, hogy az előadás teljessé váljon. Úgy vélem az ő karakterei, különösen a tenorok esetében, kicsit több dimenzióval rendelkeznek az átlagnál. Puccini cél volt, de egyben egyfajta kapu is, amin átlépve, igazán megértettem, mit jelent tenornak lenni. Az egész technikámat az ő műveire alapoztam.

– És elégedett vagy az eredménnyel? Mi a következő célod immár Puccini-tenorként?

– Soha nem vagyok elégedett, mindig többet akarok, többet várok el magamtól. Puccini nagyszerű alapokat adott, amelyeket immár kamatoztatni tudok más, például francia és olasz repertoárban, Gounod, Bizet, vagy Verdi műveiben. Sosem gondoltam, hogy egész életemben csak Puccinit énekelek majd, van néhány szerep, amiket egy kis időre félreteszek, és olyanok is amiket későbbre tartogatok. Egy biztos, karrierem során el szeretném énekelni az összes szerzeményét amit csak tudok. 

– Milyen kihívásokat jelentenek Puccini áriái, főleg, egy ilyen gálaesten, amikor nem egy darabot adsz elő, hanem különböző karakter áriákat énekelsz? 

– Szerencsére a repertoárban szereplő legtöbb operával már van olyan tapasztalatom ahol a teljes művet előadtam, ismerem a tempót, az érzelmeket amiket az adott karakterként meg kell élnem, és amiket a közönségnek átadni szeretnék. Ettől függetlenül is jócskán akad benne kihívás, hiszen Puccini hangszerelés szempontjából sem éppen a legkönnyebb zeneszerző. Van azonban mikrofonunk, egy csodálatos zenekarunk, egy fantasztikus karmesterünk, és hogy őszinte legyek, minden nap éneklem ezeket az áriákat a zuhany alatt, az utcán sétálva, vagy a kocsiban, úgyhogy annyira azért nem aggódom.

– Mit gondolsz, a modern közönség hogyan viszonyul Puccinihez? 

– Szerintem a modern kor énekeseinek nagyobb felelősségük van ebben, a mai közönség jelentős része ugyanis már nem olyan képzett a klasszikus zenét és konkrétan az operát tekintve, mint 50, 60, vagy 100 évvel ezelőtt. Egykor mindenki járt operába, manapság Netflixet, foci- és baseball-meccseket, TV-t, internetet nézünk, a színház, az opera pedig egyfajta menedékhely maradt, ahol csak hátradőlve hagyhatjuk, hogy magával sodorjon a hangulat, a hangzás. Az én utam része, hogy megragadjam azokat az embereket, akik nem feltétlenül szeretik Puccinit vagy az operát, és megmutassam, bebizonyítsam nekik, hogy ez nem elitizmus. Sokkal több, mélyebb annál, a gyönyörű zene közös megélése, életünk mozaik pillanatival való összekapcsolása.

– Nemrég jártál Budapesten, az Operaházban. Mit gondolsz a városról? A Margitszigeti Színházban volt már valamilyen élményed korábban? 

– Először talán 2013-ban voltam a budapesti Operaházban, fiatal baritonként csak ámultam, mennyire gyönyörű. Amerikában nem sok ilyen kaliberű színházat lát az ember. Akkor arról álmodoztam, hogy egy nap azon a színpadon szeretnék énekelni, sosem gondoltam volna, hogy Marton Éva 80. születésnapján tehetem majd meg ezt. A Margitszigeti koncertet is nagyon várom, remélem nem fog esni, és azt is, hogy a közönség teljesen el lesz ragadtatva, sőt, ha lehet még jobban fogják szeretni Puccinit, mint amikor helyet foglaltak a nézőtéren.