Izgalmas zenei és vizuális utazás Pármától a Margitszigetig
„Viva Verdi!” Éljen Verdi! – a szenvedélyes operák mestere! A Margitszigeti Szabadtéri Színház idén július 23-án egy izgalmas, látványos tablót kelt életre. A vizuálisan kísért zenei nagyutazás Pármától a Margitszigetig, az 1800-as évektől máig tart. Giuseppe Verdi olyan közvetlenséggel és kifejező erővel fogalmazta meg a zene nyelvén az alapvető emberi érzelmeket, a szerelmet, a gyűlöletet, a féltékenységet, a vágyat, a hűséget, a hazaszeretetet, hogy ma is a közönség egyik legnépszerűbb komponistája, közel harminc operájából tucatnyinál több szerepel az operaházak repertoárján. Ma nincs operajátszás és operaház nélküle. Az Ő zsenijének ad teret a Verdi gála – a hozzáillő romantikus környezetben és látvánnyal – a Margitsziget tündérkertjében, a világ legrangosabb operaházainak csillagai: Antonio Chacón Cruz, Maria Grazia Schiavo, és Kálmándy Mihály, valamint a Magyar Állami Operaház közel 100 tagú Kórusa és Zenekara közreműködésével. Vezényel: Kocsár Balázs.
Az operaírás géniusza életművének remekeiből válogató gálán Giuseppe Verdi európai útját kísérhetjük végig: Pármától a „Viva Verdi” korszakig, az 1848-as forradalmakig, La Fenice-től Szent Pétervárig, Milánótól Rómáig. Áriái, duettjei, kórusai és zenedrámáinak esszenciáját sűrítő nyitányai mentén kalauzolja a közönséget az érzelmektől és szenvedélyektől átitatott, mitikus zenei ösvényen át a képzelet birodalmába. A gálán felcsendülnek többek között a Don Carlos, a Traviata, a Rigoletto, a Szicíliai vecsernye, az Attila, A haramiák, Az álarcosbál, a Nabucco, az Ernani, a Luisa Miller, és az Aida áradó dallamai is.
Giuseppe Verdi 1813. október 10-én született Parma közelében, egy Le Roncole nevű falucskában. Mivel akkoriban az Itáliai Királyság a Francia Császársághoz tartozott, keresztneveit az anyakönyvbe franciául, azaz Joseph Fortunin François formában jegyezték be. Gyerekkoráról igen keveset tudunk, de néhány történet mintha előrevetítette volna a kiválasztottságát. Születése után néhány hónappal a franciabarát katonai csapatok ellen küldött orosz egységek lerohanták a falut, Verdi édesanyja a csecsemővel a harangtoronyban bújt el, és nem esett bántódásuk. Sokan ezt csodás égi jelnek vélték. Tehetsége korán megmutatkozott, 12 évesen már a helyi templom orgonistája volt. Itt állítólag annyira belefeledkezett a ministrálás közben az éneklésbe, hogy a dühös pap felpofozta. „Verje meg az Isten!”– mondta neki Verdi. Néhány évvel később villám csapott a templomba, ami a pap halálát okozta.
A család igen szegény körülmények között élt, de a gyermeket egy zenerajongó kereskedő pártfogolta, aki zenei tanulmányait támogatta. és a szomszédos város, Busseti Filharmóniai Társaság számára több darabot rendelt tőle. 18 évesen felvételizett a milánói konzervatóriumba, a vizsga azonban nem sikerült – arra hivatkoztak, ő túlkoros, az iskola pedig túlzsúfolt –, ezért magánúton tanult tovább. Hamarosan karmesterként és amolyan zenei mindenesként ismertségre és elismertségre tett szert a városban.
1835-ben hazatért, de a Filharmónia igazgatása nem elégítette ki, Milánóba, az operába vágyott. Négy bussetói év után gondolt egyet, és teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag kapcsolatok nélkül, de önbizalommal telve elküldte a Scalába első operáját, az Obertót. A darabot elfogadták, a bemutató sikere pedig három operára szóló szerződést eredményezett. A zeneszerző a karrier kapujában állt, két év alatt azonban olyan tragédiák érték, lánya, fia, majd felesége halála, hogy teljesen összeomlott. Második premierje, egy vígopera a Scalában teljes kudarcnak bizonyult, ez a bukás mégis fontos és hasznos esemény volt: meggyőzte Verdit arról, hogy a könnyed bohóságok helyett a mély mondanivalóra kell koncentrálnia.
1842-ben megírta a Nabuccót. A függetlenségéért harcoló Itáliában a közönség érezte, hogy a mű többről szól, mint egy bibliai téma feldolgozásáról. Az ezt követő, a politikai párhuzamokra szintén építő Ernani, az Attila vagy a Luisa Miller megszilárdította Verdi népszerűségét, és Róma, Milánó, Nápoly, Velence, Firenze operaházainak rendszeres szerzője lett. A világhírre azonban még várni kellett néhány évet, egészen pontosan 1851-ig, a Rigolettóig, amelyet a velencei cenzor a kicsapongó király ábrázolása miatt nem engedett bemutatni. Majd következtek azok az operák, amelyek mára rajongott művek és az operaházak törzsrepertoárját jelentik – de ki gondolná, hogy a Traviata, A trubadúr vagy a Don Carlos ősbemutatóiról fennmaradt korabeli írások nem a dicséret vagy a rajongás hangján szóltak? Verdi azonban nem adta fel egykönnyen, átdolgozta a darabokat, s ezek a verziók, nem ritkán egy új városban, megszilárdították népszerűségét hazájában és szerte Európában. Ezeknek az operáknak a legnépszerűbb dallamai a júliusi operagálán is fölcsendülnek.
